Magyarországon az oxigénszifon alapötlete egy magyar mérnök-feltaláló Várhegyi László fejében született meg 1998-ban, aki felkereste a Liss-t és együtt kifejlesztették az oxigénszifont. A legkomolyabb problémát a 2,2 gramm orvosi oxigént tartalmazó oxigén patron töltése jelentette, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen kis térfogatú patronba 2,2 gramm oxigént töltsünk bele, 180 bar (180 légkör) nyomású oxigénre van szükség. Az oxigént nagy robbanásveszélye miatt azonban kenőanyag nélküli csapágyakat, általában nagyon gyorsan forgó, nagyszilárdságú, zsírmentes műanyag alkatrészekből készült soklépcsős kompresszorokkal lehet ennyire összenyomni. Ez a technológia jelenleg tudomásunk szerint csak Magyarországon, az USÁ-ban és Tajvanban áll a gyártók rendelkezésére. A szifon anyagának a viszonylag olcsóbb alumínium nem felelt meg, mert az oxigénes víz hamar eloxidálja az alumínium palack falát. Az alumínium-oxid a szervezetbe kerülve komoly problémákat okozhat, az elvékonyodott falú palack pedig robbanásveszélyessé válhat. Annakidején Várhegyi László Szlovákiából hozott be üveg szifont, ami nem oxidálódik, de a nagy nyomású palack robbanásveszélyessége miatt ezt az alapanyagot sem tartották elfogadhatónak. Végül is az oxigénszifon testét illetően maradtak a legtökéletesebb megoldásnál, a viszonylag drága, de sav- és lúgálló 18/10-es orvosi acélnál, amely egyáltalán nem lép reakcióba az oxigénnel, és megfelelő szilárdságot biztosít. Az orvosi acélból készített palack könnyedén kibírja az előírások szerinti nyomásteszteket: az oxigénszifon használata közbeni üzemi nyomás tízszeresét is.